Kishegyesen, a Vajdaságban született. Ma már ugyan nehéz elhinni, de kiskorában állítólag nagyon hamisan énekelt. Aztán elkezdett népi táncolni és énekelni is, így hangja és előadásmódja is egyre jobb lett az évek során. Azonban minél többet van otthon, annál nehezebb elviselni: mindig énekel, mindig kell hogy szóljon -körülötte és benne is - a zene. A szülők és a szomszédok szeretnék, hogy legalább egy kis időre csend legyen... Ám Magdi nem tud hallgatni. -Azt imádom az éneklésben, hogy mindent, de tényleg minden érzelmet ki tudok vele fejezni. Öröm, bánat, harag, csalódás, jókedv, féktelen tombolás... Ez mind benne van, és ezt szeretném megszólaltatni. -Mindig nagyon kiszámítható volt az életem. Az unokahúgom születését leszámítva soha nem történtek velem olyan csodálatos dolgok, amelyek úgy istenigazából megdobogtatták volna a szívemet. Befejeztem a középiskolát, nem vettek fel a főiskolára, munkahelyet sem találtam, úgy éreztem, semmi sem jön össze. Annyira bonyolult volt az életem, hogy még most is nehéz beszélni róla. Amikor az ember fiatal, szórakozni szeretne, de nincs pénze, a szüleitől nem akar kérni, mert azt már nem engedi az önérzete, akkor egy idő után elege lesz mindenből. Már kezdtem elkönyvelni magamban, hogy nekem csak ez jutott, de aztán rá kellet jönnöm, nem így van. Nagyon különös, hogy az ember az egyik pillanatban még otthon ül a szobájában, kilátástalannak tart mindent, mert semmi nem úgy megy, ahogy mennie kellene, aztán a másik pillanatban olyan ajándékot kap az élettől, amiről addig álmodni sem mert. Olyan volt ez az egész, mint amikor a kiskakas talált egy gyémánt félkrajcárt. Úgy érzem, most én is nagy kincset találtam. Ez a kincs pedig nem más, mint az, hogy énekelhetek, és hogy ilyen nagyszerű emberek egyáltalán hajlandóak meghallgatni.
|